Anyukám végre megírta a születéstörténetemet. Íme. Olvasd nyitott szívvel!

Bátor születéstörténete 

 Bátor már majdnem hat hónapos nagy baba, sokáig halogattam a megírását. Valószínűleg egy csomó dologra már nem emlékszem, vagy akkor sem tudatosult bennem, úgyhogy a végén (vagy közben) a Férjem és a Dúlám kiegészítései szerepelnek majd… De kezdjük az elején. 

Bátor tervezett babának indult, de két évig nem jött össze a megteremtése. Végül elmentünk meddőségi kivizsgálásra, ahol közölték velünk, hogy annyi esélyünk van a gyermekáldásra természetes úton, mint megnyerni az ötöslottót, és már írtak volna be lombikprogramra… Persze ez nem volt alternatíva számunkra, annyira még nem voltunk kétségbeesettek, és már előtte is gondolkodtunk az örökbefogadáson.  Mivel már papírunk is volt róla, hogy nem lehet gyermekünk, véget is vetettünk a „gyerekgyártásnak”, akkor és úgy szerelmeskedtünk, amikor és ahogyan kedvünk tartotta. Bátor így lett „szerelemgyerek”. Az orvossal való konzultációt követően egy héten belül a pocakomba költözött a kis csodalény.Persze sokáig nem is sejtettük, de annál inkább örültünk neki, amikor bebizonyosodott.  

A várandósság hónapjai életem egyik legszebb időszakát hozták. Igen örömteli várakozással és készülődéssel telt. Sokat pihentem, nevettem, kényeztettem magam, megválogattam az ételeimet és az élményeimet, még a szakirodalmat is, amiket beszereztem. Mindenképpen természetes szülésre készültünk, hittünk abban, hogy így kell lennie. Sokat gondolkodtuk az otthonszülésen, de vidéki kisvárosban (200 km-re Budapesttől) nemigen akadt volna bába, aki elvállalja, másrészt pedig az első babánál még én sem voltam teljesen bizonyos abban, hogy bátran bevállalhatom. (Ha újra kezdhetném, egészen biztosan úgy döntenék, hogy otthon szülessen meg. Még tökéletesebb lett volna. Majd a kistestvérét...)

És mi kell egy jó szüléshez? Felkészültség, hogy adott esetben jó döntéseket lehessen hozni. Önbizalom, hogy bátran ráhagyatkozzunk saját testünk ösztönös jelzéseire. Háborítatlanság, azaz a megfelelő környezet, támogató jelenlévők. Én sok jó könyvet olvastam a természetes szülésről. Az Odent-, Gaskin- és Leboyer-könyveknek köszönhetek a legtöbbet. Igazán jól informált kismama voltam. A testembe vetett bizalmamat a kismama-jóga és az intim-torna alapozta meg, de talán még ennél is többet számított azoknak a nagyszerű jógaoktatóknak (legfőképpen Irtl Melinda és Sayti Andrea) a kisugárzása és belém vetett hite, akiktől tanulhattam. (Köszönet érte…)

A háborítatlanság megteremtésében Gáborra támaszkodtam leginkább. Evidens volt, hogy velem lesz a nagy napon. (A várandósság alatt is nagyon figyelt rám, és a baba körüli teendőkben is rengeteget segít…) Az orvos személyét is nagyon fontosnak tartottam. A Tapolcai Kórházban szerzett rossz tapasztalatok után már nem próbálkoztunk tovább a vidéki orvosokkal, választottunk egy fiatal, nyitott, szimpatikus orvost a fővárosban. Dr. Kovács Zoltánt egy barátnőm ajánlotta, és „véletlenül” össze is futottam vele Budapest különböző pontjain. Az interneten is utánanéztem, hogy mit írnak róla a fórumokon, és találkoztam is olyan anyukával, aki vele szült. Minden forrásból pozitív megerősítést kaptam. Nem volt kérdés, hogy ő az én emberem…Zoltán által már a Szent Imre kórház is adott volt. Ennek nagyon örültem, mert olyan kórház hírében áll, amelyik nem csak a honlapján hangoztatja az alternatív szülés lehetőségét, hanem meg is teremti azt.Többször megkérdeztem Zoltánt, hogy melyik szülésznőt ajánlja, mert nem ismerek innen senkit. Mindig azt mondta, hogy ebben a kórházban mindegyik szülésznő érti a dolgát, nagyon kedvesek, és természetesen mindenki ért a gátvédelemhez. Ezért nem választottam szülésznőt, az ügyeletes segítségére alapoztam. Ezt egyrészt megbántam, mert meggyőződésem, hogy ha lett volna fogadott szülésznőm, hamarabb bejutottam volna a szülőszobára (erről később), másrészt pedig szerencsém volt, mert Vastagné Nagy Éva volt ügyeletben aznap éjjel, aki higgadt szakértelmével segítette a szülésemet. Asszonytársi segítőm (nem szakképzett dúlaként) a barátnőm, Gyöngyi volt. Olyan embert akartam magam mellé, aki előtt nem szégyellenék semmit, aki kívül-belül jól ismer, és nem utolsó sorban, akinek a hangja akkor is elérne hozzám, amikor a megváltozott tudatállapotok miatt másoké esetleg kívül rekedne a világomon. Szerencsémre Gyöngyi sok alternatív gyógymódot ismer, és sok apró trükkel felvértezve segítette a várandósságomat, a szülésemet, és persze azóta is sok jó tanáccsal lát el.   Amint az eddigiekből kitűnik, megtettünk minden előkészületet a nagy napra.

A szülés várható időpontja előtt két héttel felköltöztünk Pestre egy barátom éppen üresen álló lakásába, és alig bírtuk kivárni, hogy végre mehessünk a szülészetre. Az utolsó héten többször is voltak jóslófájások, de sohasem jöttek sűrűbben 8-10 percnél, és nem is voltak erősek. A nyákdugó is apránként távozott. Az örömteli várakozás napjai voltak ezek. Maximálisan jól éreztem magam, volt étvágyam, jókat aludtam. Január 7-én vasárnap hajnalban a hullámok egyre gyakrabban jöttek, és kezdtek némi rendszerességet mutatni. Nagyon örültünk neki, mert tudtuk, hogy elkezdődött a vajúdás. Reggel felhívtam az orvosomat, beszámoltam a történtekről, de azt mondta, hogy még nem elég rendszeresek a fájások, nem is elég hosszúak, valamint a hangomon sem azt érzi, hogy ez már komoly lenne. Hát vártunk tovább. Egész nap együtt voltam az Apukával (most még furcsa így leírni...). Sétáltunk, jókat ettünk, beszélgettünk, szerettük egymást. Délután átmentünk a barátnőmhöz, Gyöngyihez, ott palacsintát sütöttünk (a kedvencem…), beszélgettünk, számoltuk a hullámokat.

Késő délután bementünk a kórházba öt perces fájásokkal. Meggyőződésem volt, hogy az egész napi „munka” már meghozta gyümölcsét, biztosan számottevő a tágulásom. (Gábor közbevetése: Én azt mondtam, hogy még ráérünk, de Kata akkor már úgysem lett volna nyugodt, ha nem megyünk...) De az ügyeletes orvos vizsgálata szerint még mindig csak két ujjnyira volt nyitva a méhszáj, ahogyan a várandósságom utolsó heteiben. (Ennek ellenére bíztatásul odavetette, hogy innen már baba nélkül úgysem megyek el…) A CTG is csak gyenge és rendszertelen fájásokat mutatott. Az ügyeletes szülésznő még meg is jegyezte, hogy ezek még nem fájások. Hát, erősen gyűrögettem a lepedőt, nem gondoltam volna akkor, hogy szét is kellene tépnem a berendezést, ha valódi fájásaim lennének…Ekkor tudtam meg, hogy a szülőszobára viszont csak háromujjnyi tágulásnál engednek be, tehát akkor lehetek együtt a kísérőimmel. Ez az előírás. Addig pihenjek le a vajúdóban. – Eszem ágában sem volt. Ehelyett vettem egy forró zuhanyt (sajnos a vajúdóhoz tartozó zuhanyzóban nagyon szeszélyes a vízhőmérséklet) a szülésznő tanácsára, majd pizsamában-papucsban kimentem a kísérőimhez a folyosóra. Nagyon elkedvetlenedtem attól, hogy nem vajúdhatok velük együtt, meghitten, melegben, a saját tempómban. A hideg folyosón, neon világításban… – nem így képzeltem, nem erre készültem. (Gábor: Ez kívül esett az előre tökéletesen lefektetett forgatókönyvön.) Késő este kértem egy újabb vizsgálatot az ügyeletes orvostól, de sajnos a vajúdásom megtorpant, még mindig kétujjnyi volt csak a méhszáj. Inkább haza mentem volna, de az ügyeletes nem akart elengedni. Akkor nagyon dühös voltam rá emiatt, de ma már úgy látom, jobban tette, hogy nem engedett haza. A modora miatt azonban azóta is nagyon haragszom rá: amikor azt mondtam neki, hogy a saját felelősségemre szeretnék távozni és otthon folytatni a vajúdást a párommal, hiszen itt nyilvánvalóan nem halad, akkor odavetette, hogy nekem nincs felelősségtudatom, és hagyjam őt békén. (Gábor: Volt egy félreértés is, mert nekünk azt mondta, menjünk haza és majd hajnalban visszajöhetünk - csak mi úgy értettük, hogy Katával együtt mehetünk haza. Mire ez kiderült, még jobban felidegesítettük az orvost is a kérdezősködéssel, értetlenkedéssel, de ekkor már azt mondtam, menjünk, úgyse állít meg senki.)  A szülésznő egy fokkal kedvesebb volt, ő azt mondta, ha nem akarok semmilyen beavatkozást, ami meggyorsítaná a folyamatot, és együtt szeretnék lenni a kísérőimmel, akkor nincs más lehetőség, mint a folyosón várakozni.  Viszont látta, hogy kétségbe vagyok esve a szituáció miatt, és felhívta az orvosomat. Zoltánnal egész végig telefonon tartottuk a kapcsolatot, mert előzetesen megegyeztünk, hogy a tudta nélkül nem veszek be semmit, nem alkalmazok semmilyen alternatív módszert. Gyöngyi adott egy homeopátiás szert a hullámok serkentésére, és erre telefonon Zoltán is áldását adta, tehát tudta, milyen csapdában vergődünk a kórházban. A szülésznő hívására azonban úgy döntött, inkább bejön ő is a kórházba, és ezért mindkettőjüknek nagyon hálás vagyok. Amint megtudtam, hogy Zoltán elindult, felgyorsultak az események.

Masszív négyperces fájásaim lettek, fel is erősödtek, a kontrakciók közben eszeveszetten rohangáltam a folyosón, mert úgy éreztem, csak így bírom ki. A párom persze fogta a kezemet, és próbálta tartani a tempót, vagy utamra engedett. A fájások között csak sétáltam, néha le is ültem. Mire Zoltán beért éjfél körül, a vizsgálaton már háromujjnyi volt a tágulás. Bemehettünk a szülőszobára. Ráadásul pont szabad volt az „ikeás szoba”, ahol sokféle alternatív módszer kínálkozik a vajúdás segítésére. A kísérőim átöltözhettek, én pedig kértem a szülésznőtől egy beöntést. (Tudtam, hogy a meleg vizes beöntés is segíti a tágulást, és jobban el is tudtam lazítani magam fejben attól, hogy nem kell külön figyelnem a székletürítésemre.) Hajnali egy körül már minden a helyén volt. Én a kísérőimmel a szülőszobán, az orvosom elérhető közelségben. Mások pedig nem zaklattak minket. Az ikeás szobában hangulatos világítás volt, meleg, valamint tágas tér a sétáimhoz és ámokfutásaimhoz.

Mindent kipróbáltam, néhány kontrakciót az ágyon, a labdán, a bordásfalba kapaszkodva, de legjobban a járkálás közben éreztem magam. A kontrakciók közben (amik már igazán fájásnak mondhatók voltak!) csak sétáltam, ringattam a csípőmet, ahogyan azt a jógán tanultam. Fájásokkor pedig mintha kilőttek volna egy rakétát, elindultam, és meg sem álltam a fájás végéig. Megszámlálhatatlan kört leróttam a szobában.Zoltán néha bejött, ellenőrizte a baba szívhangját egy apró műszerrel (Közben egyszer sem kellett CTG-t csinálni, és mozdulatlanul feküdni!), megtapogatta a pocakomat, próbált azzal segíteni, hogy szólt nekem a fájások előtt. Nem parancsolgatott, követett mindenhová, ahová a lábam vitt. Inkább volt társ vagy kísérő a szülésnél, mintsem szülést „levezető” szakember. (Ebből is látszik, hogy jól választottam orvost.)A baba szívhangja egyébként végig nagyon rendben volt, amin nem is kell csodálkozni, hiszen minden az őáltala megszabott tempóban zajlott. Nem avatkoztunk be a folyamatba semmivel. Egy kegyetlenül erős fájásnál aztán magától megrepedt a magzatburok, és elfolyt a magzatvíz. Ekkor éppen oldalt feküdtem a nagy ágyon (kipróbálva más helyzeteket is), a barátnőm a keresztcsontomat nyomta a fájások közben, a férjem pedig hagyta, hogy szorítsam a kezét, illetve támaszt tartott nekem, amikor erősen toltam a kezét (Gábor: Kétoldalról toltuk a Gyöngyivel). Tudták, hogy ez most egy kivételesen erős fájás lehetett, mert rákiáltottam a barátnőmre, hogy erősebben nyomja a keresztcsontomat. Én pedig éreztem, hogy valami forró folyik le a lábamon. Nem akartam ebben tocsogni, úgyhogy bekéredzkedtem a kádba. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mert ott a hátamra folyó meleg víz hatására hihetetlenül hamar elértem a teljes tágulást. Nekem csak pár percnek tűnt, valójában nem tudom, mennyit lehettem a kádban. (Gábor: Ha jól emlékszem tíz perc, de lehet, hogy több volt.)

Egyszer csak azt éreztem, hogy már nem úgy fájok, mint eddig, visszautasíthatatlan kényszert éreztem arra, hogy toljak. Toltam is, nem tudtam mást tenni, de a két tolófájás között eszembe jutott, hogy ha még nem teljes a tágulásom, akkor több kárt okozok vele, ha mégis tolok. Elküldtem valakit (Gábor: engem) a Zoltánért, hogy kérdezze meg, tolhatok-e. Zoltán jött, és azt mondta, persze, nyugodtan toljak, ha úgy érzem. Kijöttem a kádból. Megkérdezték, hol szeretnék elhelyezkedni, de én nem nagyon tudtam. Próbáltam az ágyon, a szülőszéken, állva is. Itt szeretném megjegyezni, hogy szerintem a tolófájás nem is fájás. Nekem legalábbis nem fájt. A tágulás alatti igazi erős fájások valóban fájtak. Szerintem azért, mert olyan megfoghatatlan az értelmük. A testben, a testre hatnak, mintha szét akarnák feszíteni, és az ember úgy érzi, nem tud elmenekülni előlük, akármilyen gyorsan fut is… A tolófájásnak azonban van határozottan érezhető iránya, feladata, az ember könnyebben együtt tud működni vele, ezért nem annyira „fájásnak” fogható fel. Én most szültem először, minden nagyon új tapasztalat volt. Talán a következő baba születésénél már a tágulás alatt is együtt tudok hullámozni a fájásaimmal, és megszűnnek fájások lenni.A várandósság vége felé tapasztalt jóslófájások nekem egyáltalán nem fájtak. Még enyhe diszkomfort-érzetem sem volt tőlük, volt olyan is, amit észre sem vettem, csak a gép rögzítette. A neten keresgéltem, hogyan írják le más kismamák a fájásokat, de többnyire megfogalmazhatatlannak ítélték meg. Tényleg nehéz olyannak elmondani, aki nem tapasztalta. Én azt a hasonlatot használnám egy igazán erős fájás leírására, hogy olyan, mintha hirtelen átrobogna rajtad egy tehervonat. De nem hiszem, hogy ezzel érthetőbbé tettem volna…

De térjünk vissza a szülésre. A kezdeti tolófájások (Gábor: amelyek már nem is a kezdetiek voltak...) alatt a baba feje 3-4 alkalommal is mindig visszacsúszott a szülőcsatornában, nem tudott megtámaszkodni a tarkójával a szeméremcsontomon. Valószínűleg nem toltam elég erősen, vagy inkább nem tudtam, hogyan is kellene. Amikor a szülőszéken próbálkoztunk, Éva, a szülésznő azt mondta, hogy "lábba tolok" és az ágyat javasolta - pedig fekve nem akartam egyáltalán. A szülésznő azt mondta, hogy ha még egyszer visszacsúszik, akkor megyünk át a másik szülőszobába, mert nem marad erőm. (Gábor: Nagyon jól látta, mennyi van még benne.) Fogalmam sincs, milyen beavatkozásra utalt ezzel (Gábor: jobb is), de engem úgy megijesztett, hogy azonnal "felpattantam" a bordásfalra, és teljes erővel tolni kezdtem a következő hullámnál. Sikerült is megtámaszkodnia a baba buksijának. (Gábor: Azonnal látszott Bátor feje teteje, csak én nem láthattam, mert Kata mögött voltam, és tartottam a lógaszkodásban...)

Átköltöztünk a nagy ágyra, a párom mögém telepedett, támasztott, segített a tolásban. Itt sikerült teljesen kitolni a kicsi fejét. (Gábor: Láttam is, és nem nagyon tudtam megszólalni sem - anya még nem látta ekkor.) Nagyon nyugodtan viselkedett, nem sírt, csukott szemmel várt. Ekkor még mindig nem tudtuk, hogy kisfiú-e vagy kislány… A fejecske előbukkanása után volt pár lélegzetvételnyi pihenő, és amikor újra éreztem tolófájást, akkor kicsusszant a baba teste is. A párom szólt ahogy tudott, hogy fiú, én pedig felsóhajtottam: „Fiam van…” Ez a mondat most is itt visszhangzik bennem... (Gábor: Nagyon jó döntés volt, hogy nem akartuk előre tudni a nemét...) Arra nem nagyon emlékszem, hogy ekkor mi történt. Nem látom magam előtt, hogy mit csinált az orvos és a szülésznő a babával, nem emlékszem, milyen volt a bőre, nem láttam az arcát, hogy vajon megdöbbent volt-e, vagy nyugodt, vagy méltatlankodó. Halványan emlékszem a hangjára, ahogy felkiáltott. Elkezdte önálló életét. (Gábor: Amikor kibújt, gyorsan kitisztították a száját, megnézegették, becsavarták lepedőbe vagy mibe, ő kiabált - nem kétségbeesetten, inkább figyelmesen: kiáltott, és figyelte a hangját. Ezután nekem adták, a mellkasomra fogtam, és akkor elhallgatott, elszenderedett. Anya kitolta - szinte rögtön - a placentát, és nemsokára megpihent, és megfogta végre a babáját. Ő nagyon békésen szendergett, néha belenézett a világba, a szemeinkbe, ahogy az első képen. Az időpontokat Gyöngyi figyelte és jegyezte és örült...)

Próbálom visszaidézni, vajon milyen érzések kavarogtak bennem akkor. Azt hiszem, hogy büszkeséget éreztem. Éppen életet adtam egy kisgyermeknek. Büszke voltam arra, hogy sikerült a szülés. Büszke voltam arra, hogy fiam van, hiszen nem lehettünk benne biztosak, de én éreztem végig a várandósság alatt, hogy így lesz. Büszke voltam a férjemre, egyszerűen azért, mert ilyen csodálatos ember, és milyen csodás lesz apaként is. Büszke voltam a többi kísérőmre is, a dúlámra és az orvosomra, hogy lám, milyen jól választottam. Ott és akkor – minden a helyén volt.

Aztán a babát elvitték letisztogatni (Fürdetni nem engedte az Apukája, csak megtörölni, hogy megőrizhesse bőrének eredendően jó tulajdonságait.), felöltöztetni. A nevét is ekkor kérdezték meg. Előzetes megbeszélésünkhöz híven Kevének hívták volna. De ez akkor nekem eszembe sem jutott. Csak a Farkas és a Bátor. Megkérdeztem a csecsemőst, hogy szőrös-e a baba, ő azt felelte, hogy nem az. Erre én: „Ha nem szőrös, akkor Bátor!” Nem emlékszem, hogy ezen a párbeszéden mosolyogtak-e a jelenlévők, de így visszagondolva, minden okuk megvolt – vagy meg lett volna – rá... (Gábor: Apa inkább mérges volt az orvtámadásért, a kilenc hónapig készülő varázslat megtöréséért, aminek a sok-sok héten keresztül zajló névmágia is a része volt. Néhány másodperc várakozás volt a Magdika részéről, nézett rám, hogy akkor most mi legyen, mire kimondtam, hogy akkor Bátor - gyenge volt apa, megérdemli - vagy erős volt Anya, ő is; pláne, hogy a nevek válogatásán is ö dolgozott rengeteget, apa ezért nem erősködött - Bátornak mindegy.)

Miközben a babát rendezgették (ruha, karszalag, bugyola…), a hüvely falán esett kicsike repedést is el kellett látnia Zoltánnak. Ez egyébként a szomszédos szülőszobában történt, mert ott volt kengyeles ágy és kellő világítás. A varrás fájt, de ennél sokkal meghatározóbb emlékem, hogy nagyon remegett a lábam, és ez engem mennyire zavart. Nem tudtam lecsillapítani a remegést, és emiatt többször elnézést is kértem Zoltántól – szükségtelenül.

Miután befejezték az ellátásunkat, visszasétálhattunk az alternatív szobába, és ott tölthettünk közösen egy kis időt (talán egy órát) a babával. Megnézegettük egymást, megölelgettük, beszéltünk hozzá, mellre tettük, gyönyörködtünk benne. Közben értesítettük a családjainkat is telefonon, valamint képeket készítettünk. (Gábor: Anya a saját lábán sétált át a csecsemőrészre, nem kellett a tolókocsi - és apa nagyon büszke volt rá - erre is. A elkövetkezendő nehéz napokban is - de ez már másik történet...) A szülés fergeteges élményének levezetése volt ez – megnyugvás, ellazulás, meghatódás. A babával való szerelembe esés ideje, az ismerkedés kezdete. Ez persze azóta is így van. Ismerkedünk, és egyre jobban szeretjük Őt…