Sziasztok!

Ma két hete vagyunk itthon Bátorral, aki már 17 napja kóstolgatja a külvilágot.

Lassan kezdjük feltérképezni kisfiúnk napirendjét, ami csak arra jó, hogy állandóan eltérjünk tőle... :)

Néhány sorban az eddigi (szubjektív) élményeimről:

Nagyon sokat készültem a szülésre, és mondhatom, hogy nagyon megérte, mert gyönyörű élmény volt (a születéstörténettel még tartozom, de nem volt időm megírni...), de hogy mi lesz azután, arra nem fektettem túl nagy hangsúlyt, és ezáltal bele is sétáltam néhány tudatlanságomból fakadó csapdába...

Például nem volt kellően tudatosítva bennem, hogy egy kisbaba nem tud egyedül elaludni, segíteni kell neki, ha kell, két órán át. Aztán újra két órán át, és így tovább... Nővérkém szerencsére megtanított egy-két trükkre, hogyan lehet "átvágni" a nagyfiút, hogy úgy érezze, még mindig anya karjában van, pedig már a kiságyban dorombol... :)

Szerencsére Bátor igen jó baba, mindent tud, és amit a szülei sem rontottak el rajta (cumi), azt sikerült jó természetében megőriznie. Ügyesen szopik, nagyokat alszik, néha fáj egy kicsit a pocak, de erre is megvannak már a pozíciók, amik segítenek.

A Páromról elmondhatom, hogy eddig is fülig szerelmes voltam belé, de most ismét óriásit nőtt a szememben és szívemben. Mindenben mellettem áll, bíztat, átvállalja az éjszakai büfiztetéseket és altatásokat, hogy én pihenhessek. Sok erőt merítek a jelenlétéből és a segítségéből.

Fontos tanulsága az eltelt időnek, hogy kijelenthetem, immár leesett nekem is, hogy van egy fiam. Én előtte szinte csak a szüléssel voltam nagyon elfoglalva, arra készültem teljes lényemmel, és kissé váratlanul ért, ami utána jött. Már kezdem utolérni a történéseket. Fontos rádöbbenésem volt, hogy immár nagy felelősség nyomja a vállamat/vállunkat, hiszen velünk van egy kicsi lény, aki alapvetően tökéletes, és minél kevesebbet kellene rontani rajta. Elmondhatatlanul fontos minden gesztus, amit tőlünk lát, minden tettünk, szavunk, gondolatunk benne fog tükröződni, hiszen tőlünk tanulja az életet. Őérte kell jobb embernek lennünk. Hát, most itt tartok.

Még jelentkezem. Ha a leveleitekre, hívásaitokra nem reagálok (időben), az nem bunkóság, csak fáradt vagyok, és időt kérek.

Puszi mindannyiótoknak!

KataMama