Hat hónapos vagyok. De inkább úgy mondom, hogy fél éves, mert az komolyabb kornak tűnik. De lehet, hogy a nagyobb szám a nyerő: 182 napos nagyfiú vagyok, akarom mondani 4368 órás férfi, avagy 262080 percet (meg)éltes korú pasi. A másodperceket számoljátok ki Ti, az nekem még magas... :)

Egy szó mint száz, ebből a jeles alkalomból újra beszámolok Nektek az elmúlt hónap élményeiről.

Az egyik legkedveltebb időtöltésemmel kezdem: az usziba járással.

A sportba fektetett energiáim és kitartó munkám gyümölcseként át fogok kerülni a haladó (vagy haladgató?) csoportba. Vidáman merülgetek három módszerrel is: hason úszásból előrefelé (delfin), háton úszásból oldalra befordulva a vízbe, valamint függőleges testhelyzetben a víz alatt megpördülve (csigabiga). Már meglestem egyszer a másik csoportban hogyan csinálják, és igencsak szeretném én is kipróbálni a kacifántosabb merüléseket. Apa is olyan ügyes, a múltkor megleste, hogy én mit csinálok a víz alatt, és jól össze is néztünk a vízben... :)

Erről jut eszembe, hogy már a Balcsiban is pancsoltam ám. Zánkán voltunk Anyuékkal. De erről inkább a júniusi bejegyzésben olvassatok, oda képeket is tettem fel.

Voltam már színházban is. Szüleim bátor próbálkozására megtekintettem a sümegi néptánccsoportok évzáró gálaműsorát, ahol az APTE is vendégszerepelt. Anyukám nagyon óvatos duhaj volt, többszörösen is bebiztosította magát, hátha nem lesz türelmem a vasárnap délutánra kitalált programhoz: autóval mentünk, hogy sebtiben hazaszáguldhassunk, ha muszáj; a csomagtartóban ott lapult a babakocsim, arra az esetre, ha csak egy kis sétára vágyom a nézőtéren ücsörgés helyett; egy oldalsó ajtót is kinyittattak menekülési útvonal gyanánt, hátha el kell rohanni a bömbölő babával... :) De egyik akcióra sem volt semmi szükség. Annak rendje és módja szerint végignéztem az egész kétórás műsort, és még élveztem is. Előadás után hátramentünk a színpad mögé, gratuláltunk a táncosoknak és Cimbinek, az oktatónak a színvonalas műsorhoz. És ott annyian elkezdtek rajongva körülugrálni engem, hogy egy kicsit megijedtem, és fennhangon "hazakéretőztem". Mindent összevetve tényleg megérdemelten dícsértek meg a kitartásomért. És nem utolsó sorban Anyu és Apu is jól szórakozott.  Ja, és esténként a gálán ellesett verbunkossal szoktam szórakoztatni a szüleimet. Született táncos vagyok, mi tagadás... :)

Már nemcsak tejcit iszom, hanem teát és vizet is. (Igaz, leendő néptáncosként inkább borozgatnom illenék...) Ez úgy kezdődött, hogy Anyu már nem mert elindulni iszi nélkül sétálni, mert olyan meleg volt. Hozott cumisüvegben vizet, és a kupakjából kínálgatott az úton. Elég kacifántosan ment a dolog, és nem is voltam elájulva a víz ízétől... Szóval nem jött be. De a meleg kezdett eldurvulni, inkább kánikulának volt hívható, még esténként is. Úgyhogy előkerült a cumisüveg teljes valójában. A víz azonban még mindig nem nagyon kötött le. Így került itallapra a tea. Persze babatea. Na, az már bejött! Azóta is vedelek egyfolytában. Napi 500-700 ml teácskát megiszok a sok szopi mellett is. Ugyanolyan jó ivó vagyok, mint az apukám. Csak ő nem ml-ben, hanem literben méri. És mindig olyan szomjas vagyok, hogy már a vizet sem vetem meg. Így állunk. Iszákos lettem.

A táplálkozásom is kezd színesedni... Szó szerint. Már nemcsak tejcit iszom, hanem almapürét is próbáltunk már. Először furi volt, de aztán már szívesebben kanalaztam az új eszimet. Részletesen beszámoltam róla itt a naplómban. Ma, a hófordulómon pedig már barackot is ettem. Az sokkal finomabb, igaza volt Zoárd barátomnak... :)

 Az almaevést egyébként azért kezdtük el egy kicsit előbb (előzetesen a fél éves kor volt meghatározva a szüleim által), mert sokszor felkeltettem Anyut éjszakánként is, és mindig követeltem a mmmö-mmmömet. Ez ugyebár lehet a cumikám is meg a cicikém is (Ne csodálkozzatok! Nyilván az enyém! Anyu mi másra használná, hiszen arra való, hogy én eszizzek belőle. Apu néha próbálkozik a közelébe férkőzni, de világosan a tudtára adom, hogy az enyém mind a kettő!). Persze mindig kaptam valamit. Nagyon éhesnek tűnhettem, mert általában tejcit kaptam. És ez a folytonos éhség ugyebár lehet annak a jele, hogy már ideje mást is ennem, főleg, hogy nem múlt el egy-két nap alatt az éjszakai műsor, mint a fejlődési ugrásaimnál.

Egyébként kezdek újra megtanulni egyedül elaludni. Nem mindig engedem, hogy magamra hagyjanak, de ha nincs különösebb okom a panaszkodásra, akkor szépen elaltatom magamat a kiságyamban. Kicsit birkózom a takarókkal, amikkel Anyu kipárnázta a kiságy minden oldalát a buksikopogást megelőzendő, vagy csak betakarom az arcocskámat a pelusommal - én így húzom le a rolót... :)

Anya a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül említsem meg azt a kis inci-finci pöttyöcskét a jobb combimon, amit ő "anyajegynek" hív. "Véletlenül" neki is van éppen ott a combján egy "ugyanolyan" pötty, és ennek ő nagyon örült. Most már egészen biztos, hogy ő az én Anyukám... :)

A Hatodik hófordulómat egyébként egy medencés bulin ünnepeltük Várvölgyön. Nagyon jól éreztük magunkat. Mivel már ilyen nagy fiú vagyok, bátorkodtam megkérni egy szép lány kezét... (Kép mellékelve a várvölgyi beszámolóban.)

u.i.: Üzenem mindenkinek, aki még nem látogatott meg ezidáig engem soha, hogy a szakirodalom szerint aki az első fél évben nem lopta be magát a szívembe, annak utána már igen nehéz dolga lesz... Ehhez tartsátok magatokat!