Már nem szeretek feküdni. Ismerem a plafon minden apró pókhálóját... Hadd ne kelljen soha többé hanyatt fekve játszanom!

Állni szeretek, lépegetni, újra és újra felállni, felegyenesedni, felpattanni, felugrani, ácsorogni, mindig csak azt. De Anya mindig rámszól. Nem kell ezt úgy elkapkodni, jó munkához idő kell, ráérek én még arra, elég csak ücsörögni egyelőre...

Tudjátok, mi a legjobb az üldögélésben? Hogy már nem kell feküdni, és hogy nemsokára fel lehet állni, és el lehet végre indulni világot látni. Valamint a megváltozott nézőpont! Újra felfedeztem néhány régen megunt játékomat. Felülről egész másképp festenek. Néhányukkal még játszani is lehet így... :)

Persze üldögélő üzemmódom elején Anya óvott nagyon, inkább ott ücsörgött mögöttem, hogy elkapjon, ha eldőlök véletlenül. Szerintetek ki szereti az ilyen rövid pórázt?...

 

Anya aztán elég hamar elunta a főelkapó felvigyázó szerepkört, úgyhogy hagyott a saját bőrömön tapasztalni. Előtte azért szépen kibélelte a terepet, nehogy koppanjon a szép kis buksim a parkettán...

 

Itt tartunk hát a tudományos üldögélésben. Naphosszat gyakorolom, és közben Anya nagyon büszke rám. Időnként bepróbálkozom, hátha végre felállhatok, de hamarosan ismét a popómra parancsolnak vissza. Nemsokára bemutatom Nektek az álldogáló tudományomat!...

(A krónikás kedvéért elmondom pontosan, hogy július 18-án ültem fel először Badics Nagynéném ölében, segítséggel már nagyon szépen tudtam tartani a hátamat, csak a kezecskémet kellett fogni, és szép fokozatosan csiszolgattam ki a technikámat olyan ügyesen, hogy ma már minden segítség nélkül ilyen szépen ülök 5-10 percig is egyfolytában.)