Az úgy kezdődött, hogy amikor én még csak fekve tudtam játszani, Anyukám gyakran azzal szórakoztatott, hogy dobálta fel a levegőbe a csörgőlabdácskámat, és az rendre mindig vissza is esett. Ennek én fennhangon örültem. Ekkor Anya fejébe vette, hogy én szeretek labdázni. - És ez így is van. Ezúttal sem tévedett... :)

Anyukám felkutatta a város összes legaranyosabb labdácskáját, és hazahozta nekem. Mindnek nagyon örültem. Van mintás és egyszínű,  zörgős és néma, ruhából és gumiból, lapos és felfújt, van pattogó, pici, közepes és nagy, van vizi, szobai és kinti, sőt, biztos vagyok benne, hogy van olyan is, amitvel még nem játszottam, de kíváncsian várom... :)

Ülve még érdekesebb a labdázás. Szoktuk gurítgatni is, meg rázni is szoktam azokat, amiket meg tudok markolni a pici kezeimmel. Dobálni is szoktuk Anyával, de nem mindig tudja elkapni, amiket dobok neki, úgyhogy még sokat kell vele gyakorolnom, hogy ügyesebb legyen... Mindegyiket szeretem megnyalogatni, de leggyakrabban a csili-vili pingpong-labdáimat tuszkolom a számba. A rongylabdáim csörögnek is, mind másféleképpen. A fürdőben is külön labdát használok - az a legviccesebb, ahogyan a víz alól kibukkan nagy hirtelenséggel.

Ja, és Apuval focizni is szoktunk. A futásban még egy kicsit segítségre szorulok, fogom Anya kezét, hogy el ne essek, de szép pontosakat tudok rúgni a labdába. Kicsit furcsa nekem, hogy miért kell odébbrúgni a labdát, ha aztán meg futni kell utána, de tagadhatatlanul mókás sportocska. Persze, hogy ebben is ügyi vagyok, néha még egy-egy csellel is meglepem Aput... :)

 

...