Bátor naplója

Döndi a mi dúlamacink.

Az úgy kezdődött, hogy amikor elindultam kifelé az Anyukám pocakjából, Döndi (is) már ott várt engem kint a "kapuban", és szeretettel üdvözölt.  Egy idő után a fényképezőgép is eszébe jutott, de nagyon izgulhatott (nyilván csak a technikai kihívástól!), mert nagyon remegett a keze... :)

Kicsit később a gyermekágyas osztályon is meglátogatott, de én akkor biztos mindig aludtam.

Két hónappal később találkoztunk Csepelen Bubuéknál. Anyának és nekem nem volt túl jó napunk (talán az utazás fáradalmai...), de ő nagyon kedves volt hozzám.

Majd hosszú szünet következett. Én gőzerővel növögettem, de Döndi nem volt sehol, hogy szemmel tartsa a gyarapodásomat. Igen sok dolga lehetett. Aztán Anyával kitaláltuk, hogy ha Döndinek ilyen nagyon sok elfoglaltsága van, jó lenne időben szólni neki, hogy el tudjon kéretőzni az ovis ballagásomra. Ki is számoltuk (na jó, megsaccoltuk...), hogy 2014-ben vagy esetleg 2013-ban lesz a nagy esemény. Gyorsan postára is adtuk a hírt Döndinek (az e-mail-ekre nem erőssége válaszolni...), hogy még idejében megkapja, s írja be a naptárjába.

Hát, úgy tűnik, a "csel" bevált, mert hamarosan üdvözölhettem is az otthonomban...

Sajnos csak rövid időre maradt, alig melegedtünk össze, már el is utazott újra. Neki biztos ez a taktikája. - Így nem tudom megunni... :) De az is lehet, hogy tényleg fontos dolga volt.

Mindenesetre örülök, hogy eljött. Anya meg külön örült annak, hogy igen rámenősen viselkedett, egy kis megvillantott "szepiszori" nem tántoríthatta el a velem való barátkozástól. Igazán jöhetne gyakrabban, jó móka lenne. Különösen azért, mert ő nemcsak, hogy megenged olyanokat, amiket Anyáék tiltanak, de még bíztat is engem a huncutságokra! Cimborám lenne, igazi tettestársam. - Döndi! Gyere gyakrabban!