Érkezése eleinte valami növekvő, boldog várakozást, suttogó csendet, megbocsátó jóságot és – valahonnét – fenyőillatot jelentett.             Nagyanyám az öreg szekrénybe hajolva zörög valami papírokkal, dobozokkal, aztán feláll, és a fejét csóválja:-         Hová tettem, hova tettem?A keresett holmi – persze karácsonyi csomagban – tehát itt van a szekrényben, vagy ott kellene lennie…, mert a Jézuska már előre meghatározta, és talán átadta a nagyanyámnak megőrzésre…            Ilyenkor behunyom a szemem, mintha aludnék -, mert nagyanyám gyanakodva néz a körülbelül négyével és akkor még egyetlen unokája ágya felé…-         Alszol, kisfiam?Válasz nincs, tehát a jeles unoka – alszik… 

* 

Később a kis Jézus születése elkülönült a karácsonyfától, amelyet újabban angyalok hoztak valamelyik közeli erdőből – de Jézuska parancsára -, mert egyes tudálékos negyedikesek szerint: Betlehemben nincs fenyőfa, viszont az angyalok mindenütt jelen vannak – itt az iskolában is, és ha Berta Jancsi a „rossebeket” emlegeti, befogják a fülüket…Pár év múlva baráti köröm már maga szerezte be a karácsonyfát, s ebben a beszerzésben már én is lelkesen segédkeztem – persze önzetlenül -, mondhatnám, sportból, hiszen mi a karácsonyfát Ódor bácsitól, az erdésztől kaptuk. Barátaim tehát úgy jutottak a karácsonyfához, ahogy tudtak… Szóval…, ugye, finoman körülírva: „gazdája híre nélkül”, ami a lopásnak kétségtelenül irodalmi nyelven való kifejezése. Ezek az idők azonban elmúltak, akár a fiatalság, és az ünnepi karácsonyfát manapság úgy veszi meg az ember, mint egy pár csirkét vagy negyed kiló liptai túrót a piacon vagy a piac mellett, ahol egész erdő van kisebb és nagyobb fenyőfákból, akik talán még nem is tudják, hogy halálra vannak ítélve. A fölszívott nedvek tartanak még az érhálózatban, a nap süt, és egy kicsit szűk ugyan a hely, de a csemetekertekben is szűken álltak egymás mellett, bár a sok ember és a lárma kissé idegen…Jövök-megyek én is a kis fenyők között, és régen ellobbant karácsonyokra gondolok. Nézegetem őket, némelyiket már fel is állítom, és igyekszem megszeretni valamelyiket. -         Talán ezt?Igen! Ennél szebb kis fa nincs az egész piacon. Összenyomott ágait kiegyenesítem, és talpra állítom, hogy levegőhöz jusson és megtalálja önmagát..., és aztán: megismerjen engem is…S amint hazafelé megyünk, arra gondolok: talán kicsit korán vettem meg a karácsonyfát… De semmi baj! Teraszunkon van egy múlt századbeli óriás köcsög, abba állítom a kis fát, és egyelőre még vizet is adok neki. Így is történt. A terasz tágas. A nyári nádszékek nagy, öreg ládámon kuporognak már, a sarokban egy kis vágott fa, és a falról egy kitömött vadmacska nézi közönyös üvegszemével a múlandóságot. És nézi a kis cinkéket és verebeket is, akik már majdnem megkopasztották, mert több tavaszon a vadmacska szúőrével bélelték ki fészkeiket. Sőt az idén már fecskéink is voltak, akiknek fészke elpusztulhatott valahol, mert elég későn jelentkeztek, s még akkor is napokig tanakodtak, hogy: hát megfelelő és barátságos hely lenne-e ez a hely a jövendő fecskegyerekeknek…?Végül is: gyorsan összecsapták a fészket, ami elég gyengén is sikerült, amiből arra következtettünk, hogy alighanem új házasokról van szó… A teraszt pedig, az ideges és félénk kismadarakra való tekintettel, nem használtuk. 

* 

A kis fenyőfát tehát – ami majd csak lesz karácsonyfa – beleállítottam az óriás köcsögbe, és magára hagytam, hogy ismerkedjék a kerttel, ahova jól kiláthat, s amelyben más fák között rokonfenyők is vannak, s amelyek zsongva üdvözölték kis fámat: - Nini! Rokongyerek.- Itt jó és szép minden – nyújtózkodott bágyadtan a kis fenyő -, szabadabban jár a szél, s az öreg rokonok között szinte otthon érzem magam… Bár kicsit még bódult vagyok…- Elmúlik – biztattam, mert mit is mondhattam volna? – Próbálj aludni…- Igen – suttogott a kis fa. – Kicsit álmos is vagyok, mert hosszú és lármás volt az út…, és minden…, de az öreg rokonok nyelvén a hazai szél beszélt… 

* 

Az idő alkony felé kicsit meghidegedett, és másnap reggel a kis fát élénkebbnek láttam, s arra gondoltam: miért nem árulnak gyökeres kis karácsonyfákat, amit az ember, a gyerek, ünnepek múltával kiültethetne a kertbe, a parkokba, akárhová…, hogy tovább éljenek, mint annak az évnek karácsonyi emlékei…- Igen – suttogott -, bár az átültetett fa egy darabig úgy érzi, mintha gyökértelen lenne…- De ez az érzés aztán elmúlik, ugye?- El, persze, s én már el is feledtem az éjjel, mert Hu járt ere, a bagoly, és csodálkozott, mert eddig nem látott itt…- Mondott valamit?- Nem… Csak nagyon nézett, s azt kérdezte: nem szenvedek-e? Furcsa, ugye…- Hu bolond – mérgelődtem -, miért szenvednél? Nem vagy szomjas?- Nem. Néha mintha kicsit aludtam volna, mert álmodtam is… Hiszen ilyenkor nincsenek fecskék, és ott, a fészek peremén mégis ültek hárman… Csak néztek…, és hajnal felé elrepültek.Elgondolkodtam ezen az álmon, és megsimogattam a kis fa egyik ágát, hogy próbáljon aludni, az öreg fenyők zsongását úgy is hallja… 

* 

Aztán pár napig nem látogattam meg a kis fát, mert arra gondoltam: lassú haldoklásában talán szenved, és – igen – elég szenvedést láttam már, és – vigasztalásképpen – eleget hazudtam már életemben: talán már nem is él… Ami – bevallottam magamnak – megnyugtatott volna.De nem így lett!A kis fa még négy nap múlva is nagyon élőnek látszott, nyújtózkodó ágai mintha mondani akartak volna valamit. - Már csak pár nap van hátra – mondtam, csak hogy mondjak valamit -, aztán kigyulladnak a gyertyák az ágaidon, és minden más fény elalszik a szobában… Szép leszel…- Igen – nyújtózkodott a kis fa -, és aztán el is múlik minden, és talán újrakezdődik minden…- Nem értem! – döbbentem meg.- A fecskék mondták! A három kis fecske minden éjjel megjön álmomban…- Három? Öten voltak…- Igen, mondták is az öregek, de a hosszú úton egyet megölt a sólyom s egy elpusztult a hálóban, amelyet a tengerparton emberek feszítettek ki a vándorló madarak pusztulására. Tudod: azok – így mondták a kis fecskék álmomban -, akik nagyon szépen énekelnek.- Santa Lucia… Santa Lucia… Ezt énekelték, és megfojtották a rigókat, a poszátákat és a fülemüléket is. Megfojtották a dalt…- Igazat mondtak – komorodtam el -, igazat mondtak!És arra gondoltam: az emberek nem fojtják meg végül önmagukat is…?- És Hu, a bagoly is járt erre az éjjel – suttogott tovább a kis karácsonyfa -, de mintha a fecskéket nem is látta volna. Hajnal felé aztán én is aludtam egy kicsit, s amikor felébredtem, már üres volt a fecskefészek. És most kicsit álmos is vagyok. És az öreg fenyők csak úgy maguk közt suttognak… Nem értem őket…- Hát aludj, kis fám – gondoltam, és otthagytam az öreg köcsögben, de mintha mégis velem maradt volna, mert egész nap rá gondoltam, meg az öreg fenyőkre is, amelyeket kivágnak jövőre, s a helyükre házak épülnek…Végül csak házak lesznek és csak emberek…?És arra is gondoltam, nem veszek többé haldokló kis fenyőfát még hátralevő karácsonyaimra, csak egy ágat, hiszen amiért veszem a kis fákat s a kis gyertyákat, az emlékezés és a szeretet lángja nem bennük, hanem énbennem magamban van. Ez megnyugtatott.Milyen könnyen nyugtatja meg magát az ember…!Aztán pár nap múlva újra meglátogattam a kis fenyőt, és nyugalmamnak megint vége lett. Mintha aludt volna, de amikor ki akartam osonni, utánamsuttogott, hogy nem alszik, csak egy kicsit szomorú. - Miért?- A bagoly járt erre megint az éjjel, és le is szállt ide a párkányra, mert ő megérzi a romlást és a pusztulást…- Miféle pusztulást…?- A bagolynak csodálatos szeme van. Belenézett ebbe a nagy edénybe, és megmondta, hogy… hogy nincs gyökerem… Az a kis víz, amiben állok, csak azért van, hogy megérjem még a karácsonyt… és félholtan is örömet szerezzek, mert ez a rendeltetésem… És ez nagy öröm lesz mégis, mert amíg örömet tudok szerezni: élek is!A kertben sóhajtva zsongtak az öreg fenyők, a kopott vadmacska üvegszeme homályos lett, és nem nézett sehova, s lent, a vastag avaron egy öreg varjú totyogott…- De a kis fecskék újra itt voltak – suttogott tovább a kis fa nagyon halkan -, és látogatásuk kárpótolt mindenért, pedig sok szomorúságról is beszéltek. - Miről?- Égő házakról és halott emberekről, kínlódó anyákról és sebesült gyermekekről…, mert háború őrjöng téli szállásuk körül, embertelenség és testvérgyilkosság… És azt mondták a kis fecskék: bármi történjék is, millió tőr és csapda leselkedjék rájuk, tűzön-vízen keresztül is visszajönnek ide, nemcsak azért, mert itt születtek, nemcsak azért, mert itt a fészek és az otthon, de elsősorban most azért is, mert ebben az országban béke van.  

(Fekete István: A karácsonyfa. 1968)