Én vagyok a világ legédesebb 15 hónapos kisfiúja. Nyilván a napirendem is tökéletes. Íme:

Reggel 7 körül ébredek (na jó, fél 7 és fél 8 között valamikor), többnyire vidáman beszélgetve Marci kutyámmal az ágyikómban. Anya vagy Apa átjön értem, aztán jön a reggeli hancúr-szertartás az ősök ágyán.

Először mindenkihez (és mindenhez) odabújok: Anyához, Apához, kispárnákhoz, falvédőhöz, Füleshez, na meg párszor a hálózsákomhoz, ami macis természetesen. Aztán ha már hajlandó vagyok megválni a hálózsákomtól, akkor felfedező útra indulok a hálószobában, és rendet teszek: villanykapcsolókat kell ellenőrizni, hogy működnek-e; a könyveket kell átrakosgatni a polcról az ágyra és a földre, mert Anya nem igazán tudja, hogy ott van a helyük; a zoknisfiókokból ki kell pakolni, mert túl zsúfoltan lennének szegények a fiókban; valamint minden kezem-ügyében felejtett dolgot (pl. bögrék, amik törékenyek ugyebár) gondosan számba veszek, megkocogtatok, szétdobálok.

Aztán egyszercsak rámtör a kínzó éhség, és követelni kezdem a reggeli italomat, amit semmiképpen sem lenne helyes tejnek hívni, mert messze van tőle, de azért tápszernek se hívjuk, mert az meg nem szép. Anyának segítkezek a konyhában az iszim elkészítésében, hátha úgy gyorsabban megy a dolog. Aztán visszarohanok Apához az ágyra, mert rendszerint összebújva pityizálunk. A pityiza után óvatos hancúrozás következik, mely általában elég vehemensen folytatódik, és egy össznépi sikítozós-hempergős-csikizős-kacagós buliban csúcsosodik ki. Onnan aztán már nincs följebb a boldogság-intenzitást mérő skálán, ezért mélyrepülésbe kezdünk, azaz peluscsere következik. Ez utóbbi ugyebár össze sem hasonlítható az előbbi hancúrozással, mert illenék mozdulatlanul hanyatt feküdni és minden matatást zokszó nélkül eltűrni. Ez általában elég jól sikerül, legalábbis az én mércém szerint.

Felöltözve és tipi-tapikkal (csúszásgátló lábbeli) felszerelkezve már szabad a nappaliban is birtokba vennem a játékaimat. Mindegyiknek nagyon örülök, hiszen egész éjjel (!!!) nem láttam őket. Igaz, nincs időm mindegyikkel külön foglalkozni, mert nagyon sokan vannak, ezért a fontossági sorrendet betartva, személyesen üdvözlöm a traktorjaimat (!), a taximat, a motoromat, a labdáimat, az autóimat, az állatkáimat, meg még amire van idő reggeliig.

Ezalatt Anyáék egy kicsit összeszedhetik magukat és a gondolataikat, elkészíthetik a reggelit, megtervezhetik a programot. Apa általában délelőtt még velünk van, kivéve kedden és szombaton, mert akkor edzés van, meg egyéb kivételes alkalmakkor, ha van valami nálam is fontosabb intézkednivaló.

Szóval ott tartottunk, hogy a család többnyire együtt reggelizik (9 óra körül). Én mindig nagyon rendesen viselkedem. Szépen ülök az etetőszékemben, mert ha fel merek állni benne, akkor azonnal szigorúan rámparancsolnak, hogy üljek le, és ha nem ülök le, akkor kivesznek a székből, és nem kapok többet enni... :( Én akkor hangosan panaszkodom, könnyeket hullatok, de Apáék is tudják, hogy ez nem tart örökké...

Én általában Anya tányérjából kapok enni, méghozzá falatonként, de már többször előfordult, hogy saját tányérkát kaptam, viszont ez Anyáék szerint nem túl jó megoldás, mert csak leeszem a falatkák tetejéről a sajtot, a többit pedig kiborítom a tányérból. :) De ez igazán ritkán fordul elő, és Anyáék igyekeznek nem nevetgélni rajtam, nehogy hasonló akciókra bíztassanak ezzel.

Szóval többnyire rendesen étkezem, közben pedig tanuljuk az állatokat és a növényeket. Van sok Természetbúvár újságom, azokat szoktam az asztalnál lapozgatni, és Anyáék kérdéseire okosan megmutatom az illető állatokat és növénykéket. A madarak közül például felismerem a kerecsensólymot, a galambot, a gólyát, a harkályt, a pingvint, a kacsát, sőt, néha a rozsdás csukot és a jégmadarat is. :) Ennél a pontnál mesélem el a kerti tanulmányútjaimat is: már felismerem a tulipánt, a pipitért, az aranyvesszőt és a gyermekláncfűként kezdődő pitypangot; gondosan kerülöm a rózsabokrokat, és már megismertettem a tenyeremmel a kaktuszt is, fennhangon tanulva az esetből... :)

Igazából nem is szaladtam nagyon előre, mert délelőtt sétálni szoktunk Anyával vagy az egész családdal.  Ha van elintézni való a városban, akkor azt is együtt végezzük el. Anya gondosan megtervezi az útvonalat (amit persze mindenféle váratlan okból felrúgunk), ennek alapján választunk közlekedési eszközt, és mindezek tudatában öltözködve az alkalomhoz, az időjáráshoz és az útviszonyokhoz illően (napsugarak beesési szöge az adott napszakban, uralkodó szélirány, többé vagy kevésbé akadálymentesített járdák és gyalogátkelők, a cipelendő táska nagysága és formája, az útközbe eső eltérítő tényezők, mint pl. hinta, kutya, busz vagy ismerősök, melyeknek megbámulászása, üdvözlése, ill. rendeltetésszerű használata többletperceket vesz igénybe, és ez ugyebár a sétába betervezendő... - szóval nem is olyan egyszerű az Anyukák élete). Tehát. Van egy óriás babakocsim, amely állítható mindenféle módon, ezért szuper. Van egy kicsi babakocsim, amely könnyedén veszi be a kanyarokat, ezért mozgékony és lendületes. És újabban van egy háromkerekű és több szólamban ugató kutyuskám, aminek mozognak a fülecskéi, villog a szeme, és kidugdossa a nyelvét is, de én ezeket nem látom, csak a szembejövők. :)

Állandó célpontjaink (azaz a reklám helye): Remete Józsi bácsi tejboljta, Vera néni nemzeti könyvesboltja, Andi néni Manótanyája, a Fanny babaruhabolt, Edit néni cipőboltja, Erzsi néni herbáriája és Gabi néni fodrászata, ahol már törzsvendég vagyok.

Alkalomadtán más helyekre is ellátogatunk, például rendszeresen (néhány havonta) lejelentkezünk a Doktor bácsinál (János bácsi) és a Védő néninél (Szilvi néni). Szilvi néni megméricskél, és gondosan lejegyzi a számokat. A Doktor bácsi megtapogat, bekukucskál ide-oda, megjegyzéseket tesz a tekintélyes pocakomra, néha szurit is ad a lábikómba, Anyát jól kiosztja, Apával pedig kedélyesen elbeszélget az aktuálpolitika rákos daganatáról. Egyszer mondott egy elég furcsát is, de azt hiszem, Anyáék értették: "A prototípus jól sikerült, a sorozatgyártást meg lehet kezdeni." :)

Hetente kétszer járok usziba: hétfőn és szerdán. Hétfőn csak örömpancsolás van Apával, szerdán viszont keményen dolgozunk Gabi nénivel. De ezekről már sokat írtam...

Közben úgy eldumáltam az időt, hogy az ebédről teljesen megfeledkeztünk. Néha tényleg elég kevés idő jut rá Anyának, hogy elkészítse, de valahogy mindig megoldódik a dolog. Dél-fél egy körül szoktunk ebédelni, mindig együtt. Szerencsére az étvágyammal nincsen semmi gond, majdnem mindent megeszek, azokból pedig nem keveset... :)

Legkésőbb egykor fáradtan bezuhanok az ágyba. Részletesebben: Ebéd után nagyon rövid levezető játék jön, peluscsere, aztán Anya előkészíti a szobát (lehúzza redőnyt, elrendezi az ágyat), majd mellékesen megkérdezi, hogy szeretnék-e esetleg aludni, mert ha igen, akkor nyugodtan mehetek, nem probléma... :) Én ekkor eléggé fáradtnak érzem magam, ezért integetek Apának, majd bevonulok a szobámba. Sajnos a kiságyamba még nem tudok egyedül bemászni, ezért Anya segít, aztán becsukja az ajtót. Én azonnal elalszom, majd úgy három óra múlva felébredek, immár kipihenten, új kalandokra készen!

Tehát délután négy körül frissen ébredek. Eszünk valamit uzsira (gyümölcs és/vagy péksütemény), aztán megint játékidő van. Rengeteg programlehetőségből tudok választani: séta, játszótér, szomszédolás, udvaron labdázás, udvarlás (Petra itt, Hanna ott), dédilátogatás, keresztmamázás, könyvtárlátogatás, szelektív kukához cipekedés, eső esetén itthon randalírozás.

Anya hetente kétszer elmegy edzésre (5-7), olyankor más játszik velem (Iboly, keresztmama, Sümi Papáék), én azt is nagyon élvezem. Alig veszem észre, hogy Anya elment, de amikor megjön, nagyon tudok neki örülni.

A vacsi mostanában már kicsit később, fél 8 körül van. Régebben mindig valamilyen pépet kaptam, de már mindenfélét ehetek este, attól is függően, hogy ahol éppen jártunk délután mivel etettek engem... :)

Vacsi után az est fénypontja, a pancsolás következik. Rengeteg fürdős játékom is van, nagyon élvezem a fürcsi minden percét, alig akarok kiszállni a vízből. Törölközésnél azonban nagyon rámtör a fáradtság, a pizsit már alig bírom felhúzni. Szerencsére addigra már be van készítve minden a szobácskámba, már csak a hálózsákba kell beleugranom, megiszom az esti "tejecskémet", közben meghallgatom Anya aktuális tanulságos meséjét a szófogadó és ezért békésen szundikáló kisfiúról (ó, milyen átlátszó!), és fél perc múlva már alszom is - egészen reggelig, és kezdődik minden elölről... :)

(Gondolom Anyának akkor van ideje a naplómat írni, amikor én horpasztok az ágyikómban, de igazából még sosem láttam...)