Arra vagytok kíváncsiak, hogy milyen a másfél éves Bátor baba? Jó kérdés.
Aki ismer, tudja, hogy számtalan arcom van. A legtöbb arcom... hát, Anya biztosan azt mondaná, hogy "bájos". Többnyire igen kedves vagyok, szófogadó, udvarias. Apától megtanultam, hogy a lányok örülnek a virágnak. Annak meg ugyebár én örülök, ha a lányok örülnek, ezért igen hamar rájöttem, hogy virágot ajándékozni jó dolog.
Roppant illedelmesen tudok köszönni például. Többnyire integetni szoktam a sajátos csuklóforgató koreográfiámmal, ami mindenkinek mosolyt csal az arcára, ezért nem is fogok leszokni róla, ha nem muszáj. Néha azt is mondom, hogy "Szí!", de ezt igazából ki kell érdemelni. Előfordul, hogy Anya legbuzgóbb unszolására sem köszönök senkinek, mert éppen mással vagyok elfoglalva, vagy csak nincs kedvem, és kész.
Néhány szónak** az elejét (vagy éppen a legvégét!) hajlandó vagyok időnként kiejteni a számon, de ezektől eltekintve a verbális kommunikációm, hát, mondjuk úgy: "fejlődésben van"... :)
Viszont szavak nélkül is kíválóan odébb tudom rángatni a szüleimet a kezüknél fogva, ha valami fontosat szeretnék mutatni nekik.
Ha pedig most rögtön, de az azonnalnál is gyorsabban szükségem van valamire (én sem mindig tudom, hogy éppen mire), akkor a normális hangszínem eltorzítását és egyéb nem kevésbé hangos trükköket bevetve hozom a világ tudomására, hogy "KATASZTRÓFA HELYZET VAN!!!" Ezt Anya hisztinek hívja, de ez olyan szimpla szó, hogy egészen biztosan nem fedi a dolog komolyságát. Az ÉN HISZTIM-nek ugyanis komoly koreográfiája is van:
Amikor a világ kizökken a normális kerékvágásból (értsd: pillanatyilag úgy tűnik, mintha mégsem körülöttem forogna minden, ez pedig rémisztő érzés), az rám úgy hat, mintha tótágast állt volna minden, és ez így igaz is, hiszen a fejem lepottyan hirtelen a földre, és egy csinos kis piramist csinálok magamból. Mindeközben fennhangon óbégatok, hogy észre is vegye mindenki a mutatványomat. Titokban kilesek a lábaim között, hogy figyelnek-e, reagálnak-e, visszaállítják-e végre a világbékét a szükségleteim kielégítése révén. Az akció közben néha elveszítem az egyensúlyomat, és oldalra eldőlök, mint egy zsák. Ettől aztán még kilátástalanabb lesz a helyzetem, Anyának pedig fogynak az esélyei arra, hogy gyorsan, hatékonyan és egyszerűen megoldja a dolgot. De azért még ebből sem olyan nehéz ám engem kizökkenteni, csak egy kis leleményesség kérdése, mert ha valóban elég szépen csillan az a bizonyos reménysugár, akkor minden búmat-bajomat azonnal elfeledem, és az új kalandok után nézek.
A fejecském egyébként tényleg a legsúlyosabb testrészem lehet, mert amikor fáradt vagyok, akkor is mindig a földön pihentetem. Van egy kedvenc takaróm, amit szerencsére ki tudok húzni a kiságyam rácsai között, és bárhová le tudom tenni a lakásban, hogy pihenhessek rajta egy kicsit. Általában csak a buksimat teszem le, a pelusos részem pedig az ég felé tartva marad, de ha igazán fáradt vagyok, akkor teljes lényemmel a takaróba fúródom, ezzel fejezvén ki a lefekvési szándékomat. Anya ilyekor tapintatosan előkészíti az ágyacskámat, és ha végzett ezzel, akkor csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy nyugodtan nyugovóra térhetek, ha kedvem van hozzá. Ha utasítana, biztosan nem mennék önként és dalolva, így viszont mindenki úgy hiheti, hogy az én ötletem volt az egész... :)
Az ágyikómban mindig benne van a kedvenc takaróm, Barni barátom és a cumik: egy nekem, egy Barninak. De Barni éjszaka szívesen kölcsönadja nekem az övét, ha az enyém valahogy a nagy durmolásban elveszett. Reggel aztán közösen megkeressük a cumikat és újra kiosztja Anya. Az én cumim kék színű, Barnié rózsaszín (Rékától kaptuk), de néha nekem is meg kell kóstolnom Barniét, hogy tudjam, nem szenved-e bármiben hiányt az én kedves kispajtásom.
A cumi egyébként egy sarkallatos kérdés most az életünkben. A hivatalos verzió szerint csak aludni használom. De megkapom akkor is, ha már nagyon fáradt vagyok, Anya pedig még nem készült el a lefekvéshez, vagy az autóban, mikor már nagyon nyüszinyaffnyaff vagyok, mert ki akarok szállni és nem engedik meg... Gyakran nagy segítségemre van akkor is, ha egy kis kedélyjavítóra vágyom, de Anya ezt nem veszi jó néven, mert valahogyan meg szeretné tanítani nekem, hogy cumi nélkül is jobb kedvre tudom deríteni magamat, ha nem merülök el túlságosan az önsajnálatban... Érzem, hogy nagy csatákat kell még vívnom Anyukámmal emiatt! :)
De evezzünk vidámabb vizekre:
Nagyon szeretek például Apáék ágyán birkózni. Amikor Anya próbálja megharapdálni a porcikáimat, az kifejezetten vicces, és nagyokat tudok rajta kacagni. Különösan csiklandós vagyok a bordáim alatt, de csak akkor, ha bizonyos vinnyogó hangok is kísérik az akciót. A nyakincámnál is lehet próbálkozni, általában az is jó kedvre derít... :)
Egyik este éppen a kedvenc takarómon agonizáltam, amikor Apa megirigyelte tőlem ezt az előpihenési szertartásomat, és beszállt a buliba. Ebből huncut kacarászás kerekedett. (A video képminősége nem az igazi, mert már sötét volt, de a hangok miatt érdemes rákattintani...)
Apával egyébként számtalan kalandot élünk át együtt, vele mindig olyan jókat játszunk, mert az én apukám állati jó fej, ám!
Járunk együtt usziba, fürdőbe, strandra, Balcsira - lényeg, hogy sok víz legyen... Harsány sikítozás közepette élvezzük a vizet, vagy éppen elmélyülten ássuk az iszapot, mikor hogy hozza a helyzet. (Anya ilyenkor sokkal földhözragadtabb dolgokkal foglalatoskodik: igazgatja a kalapomat, fényvédőkrémmel üldöz, törölközőt lobogtat, figyel, ellenőriz, szemmel tart... :( )
Otthon is jól érezzük magunkat, mert rengeteg játékom van, és Apa is szívesen játszik velem. (Közben a testi épségemre is vigyáz...) Cserébe én is megtanítom pár dologra, persze csak akkor, ha nagyon figyel. A minap például ebédnél tanítottam neki titkos tanren (testösszerendező) gyakorlatokat, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy értené, mert tovább bohóckodott nekem. (Az a szerencséje, hogy Anya felvette videóra, mert így később még észbe kaphat... :) )
Az ebéd utáni sziesztázás nálunk egy intenzív ráhangolódó játszással kezdődik, amíg el nem fáradok annyira, hogy Anya békében kicserélhesse a pelusomat, és végül betereljen az ágyikómba Barnival.
Ilyenkor már Apa is el van kicsit pilledve, tele a pocikája, csak úgy fektében, fél kézzel elintéz. Például csikizéssel, ami ugyebár a földharcban elég szabálytalan technika, de én a nagy vihogás közepette nem tudom apukámat megfegyelmezni.
A birkópartitól kellően felpörögve aztán már nem is tudom fékezni a lábikóimat, annyira tipitopiznak és szaladnak...
Rövid időn belül igen nagy rendetlenséget tudok teremteni a nappaliban, ha igazán belejövök a játékválogatásba. Ez alkalommal csak néhány könyvet szórtam szét a földön, és a traktoromat dobáltam ide-oda. Közben Apa megpróbál előcsalogatni belőlem néhány értelmes szót, például a nevemet. Ezen már Anya is fáradozik egy ideje, mert a nyaralás óta tudom mondani a nevemet, de kizárólag meglepetésszerűen, nem pedig a "Hogy hívnak?" kérdésre válaszolva.
Legyen ez a végszó! (mármint hogy "Báá-tóó") Anya vég nélkül tudná rólam gyártani a sorokat, de most beléfojtjuk a szót, hogy maradjon egy kis meglepi is azok számára, akik eljönnek, hogy alaposabban megnézzenek engem maguknak. :)
* A rejtvény megfejtését az ismert e-mail címre lehet küldeni, a helyes megfejtők között az egyik használt (!) pelusomat kisorsolhatjuk... :)
** Lásd erről a régebbi bejegyzést Szótár II. címen!
Utolsó kommentek