Ez egy új játék. Az unokatesóimtól tanultam.

Rékus ellátogatott Piri mamiékhoz nemrégiben, és szerveztünk egy közös játszós napot is. Elutaztunk Ági nénjéhez Szentimrefalvára, és ott megbámulásztuk a sok-sok aranyos állatot. Láttunk bárányokat, pávát, teknősbékát, aranyhalat, malacot, sőt a kisbárányt még meg is simogattuk.

Eszterék (másodunokatesóm) is átjöttek, hogy találkozzunk egymással, és a Rékussal önfeledt fogócskázásba kezdtek. Én ezt a játékot még nem igazán ismerem, csak sodródom az árral, aztán vagy megfognak, vagy kikerülnek... :)

Mindenesetre Eszterék elég jól belemerültek a játékba, egyre jobban lelazultak, már visítoztak is örömükben és izgalmukban, a játék hevében. Ettől én teljesen ledöbbentem. Az egész rokonság szeme láttára bömbizni kezdtem, mert azt hittem, hogy Rékusnak fáj valami, azért sikítozik. Aztán szerencsére Anya elmagyarázta, hogy Rékusék csak azért sikítoznak, mert boldogok, nem fáj nekik semmi... Ettől megnyugodtam. Sőt, azt is megtanultam egyúttal, hogy ha boldog vagyok éppen, azt sikítozással is kifejezhetem, nyomatékosíthatom... :)

Ezt az új tanulságot azóta is többször kamatoztattam az élet különböző szituációiban. Bubu külön megköszönte Anyának, hogy ilyen nagyszerűen elmagyarázta, hogy a gyerekek sikítozása csupa jó dolgot jelent... :)

Apa is nagyon örült az új képességemnek...