Én bizony már ezt is gyakorlom. Apákával szoktunk együtt edzeni – már amikor engedi nekem, ugyanis Apáka kardjának a közelében lenni elég veszélyes, mert nagyon-nagyon éles, és elvágja a kezikémet, ha nem vigyázok. Bizony. De én okos kisfiú vagyok, odafigyelek a gyakorlásnál, így aztán semmi baj nem érhet engemet.

Nekem is van kardom – nem is egy. De legutóbb a nyuszi olyan kardot hozott nekem, aminek a tokja is van, így aztán már valóban tudom gyakorolni Apákával a kardrántás művészetét.

Az udvaron szoktuk nyomni a vazát (!), mert ott nem kaszaboljuk le Anyáka virágait és egyéb lakberendezési csacskaságokat.

Sokat tanultam Apákától – tényleg nagyon oda szoktam figyelni, mert hát ugye tisztelni kell az idősebbeket, akik már évtizedek óta szagolják a tatamit, meg hát mégiscsak az Apám, vagy mi... De azért el kell mondjam nektek zárójelben, hogy lenne mit fejlődnie neki is... Például szerintem Apáka megragadt egy bizonyos szinten: kirántja a kardját, utalásképpen odavág és felhasít (nyissz-nyassz), aztán mint aki jól végezte dolgát, szépen lerázza a vért (!), és elteszi a tokba. Hát hol itt a harci szellem?! Ha már egyszer kirántotta, akkor uccu rajta! Támadás! Rohamra! Hív a csata – no meg a csihi-puhi csetepaté!

Töretlen rohanás a sövényig – ott egy nagy nyissz, aztán rögtön vissza, kis kitérő oldalra egy nyessz-nyussz erejéig, de nem állunk meg most sem, trükkös nyolcas alakzatban ide-oda egy-egy nyasszocska – csak a rend kedvéért, aztán a végső rohamra fel, frontális támadás kivont karddal, óriás nyissz-nyekk a végére, és még akkor is van némi támadóerő, utolsó lendületemmel a kardot is jól odavágom, hátha röptében még talál valamit...

Aztán jöhet a lihegve pihenés és a felborzolt csatatér elégedett szemlélése. Rövid szusszanás után megkeresem a kardomat, szépen higgadtan beteszem a tokjába, felállok alakzatba Apáka oldalán, és kezdhetjük elölről a hadműveletet. Szegény Apáka mindig lemarad...