Minap említettem Anyának, hogy szívesen vonatoznék egyet. Amikor ilyen ötletekkel állok elő, leggyakrabban éppen nem alkalmas a helyzet - a felnőttek úgy tudnak kombinálni, mindenen problémáznak - most esik az eső, most nincs nálunk pótpelus, most nem oda indultunk, bla-bla-bla...
De most végre úgy ébredtem, hogy Anyáka ezzel az örömhírrel fogadott: megyünk vonatozni. Megnéztük a menetrendet, Tapolcára pont találtunk olyan vonatot, amihez visszafelé is találtunk egy illőt, és már csak a Beát kellett megkérnünk, hogy ugorjon le értünk este az állomásra.
Felcuccoltunk, bepakoltunk mindent, ami fontos: iszi, rágcsa, csereruházat (elhibázott pocsolyázás esetére...), pelus, pénz, fényképezőgép, és a legfontosabbak: kard, Zsebi és tűzoltóautó. Anya hátizsákjába szerencsére minden belefér, még az esőkabátom is.
Odaúton Piroskával utaztunk, jó döcögős és kattogós volt. Anyát hiába kérdeztem, nem tudta nekem elmagyarázni, hogy mi az a kattogós hang, mi is történik pontosan olyankor a vonattal. Anya megígérte, hogy majd megkérdezünk erről egy szakembert (pl. egy vasutast?), de szerintem arra pályázik, hogy majd csak elfelejtem...
Láttunk az ablakból permetező traktort, szürkemarhákat, kavicsbányát, virágzó akácfákat, tehervonatokat, és még sok érdekességet.
Tapolcára érve még egy kicsit bámészkodtunk a vasútállomáson, aztán elindultunk. Aluljáróztunk - az egy kicsit elsőre félelmetes volt, meg büdös is, de így megúsztuk a veszélyes átkelést a főúton. A park tele volt varjakkal, akik nagyon hangosak voltak, pont mint az a varjú, akinek a farktollait kitépi Vuk barátunk.
Apa dódzsója nagyon közel van a vasútállomáshoz, hamar odaértünk. Nem tudták, hogy jövünk, és az utolsó pillanatig nagyon suttogósra vettük a figurát, hogy tökéletes legyen a meglepetés. Apáka nagyon örült nekem!
Bemutatkoztam a tapolcai tanítványoknak. A gyerekek nagyon aranyosak voltak, a helyes lányokat többször lebírkóztam - készségesen hagyták is magukat... :)
Mire a bácsik megjöttek az esti edzésre, már a karfeszítést is megtanultam. Eddig csak pozíciókat gyakoroltunk Apával - a lábkulcsot tudom a legjobban. De most rákérdeztem a karfeszítésre, és Apa szívesen megmutatta. Nem is olyan nehéz...
A bácsikat is sikerült elkápráztatnom. Apa nagyon sztárolta őket, hogy ilyen-olyan nagy harcosok, de szerintem tőlem egy kicsit megijedtek... :)
Néhányszor leizzadtam és kipurcantam, aztán el is repült az idő, amit a menetrend kiszabott nekünk. Visszafelé már lazán átvágtam a parkon és az aluljárón, simán elértük a vonatot is. Gyorsvonat volt, azaz hosszú és kék. Kevésbé hangos, mint a Piroska, de sokkal több volt benne a szúnyog, akiket egész úton molesztálhattam. Sümegen az állomáson már várt ránk Bea, neki is mindent elmeséltünk.
Nagyon elfáradtam, de egészen a lefekvésig sikerült megőriznem tündéri bájomat, és ezért Anyáka nagyon hálás is volt... :)
Egy rövid képes összefoglaló a meglepetés-edzésről:
Néhány további edzéskép még itt is található, amelyek a sümegi teremben készültek.
Utolsó kommentek