Legkedvesebb nagynénikém a hagyományokhoz híven ezúttal is nálunk ünnepelte a vizsgaidőszak lezárását. Ennek én mindig nagyon örülök, bár valójában fogalmam sincs róla, hogy mit jelenthet a vizsgaidőszak.

A lényeg az, hogy több, mint egy hétig kitüntetett a figyelmével, és így elég sok lehetőségünk volt az önfeledt játékra, huncutkodásra, viháncolásra. Rengeteg mindent csináltunk együtt, de kiemelném az összes közül azokat az alkalmakat, amikor is a művészi vénám nyilvánulhatott meg a kiszabott játékidőnkben (gyurmázás, festegetés, valamint számos harcművészeti irányzat ismert és eddig ismeretlen technikáinak begyakorlása).

Tovább tete-tetézve az önfényezést, még megemlíteném a (hangsúlyozottan) művészi vénám mellett a kíváló technikai felkészültségemet (lásd. kerekek precíz ábrázolása, színezése), makulátlan udvariasságomat ("tessék", "köszi", "szivi"), ötletgazdagságomat és az újításra való hajlamomat ("hadd legyen az autó is festékes..."), mimikai képességeimet (esdeklő szépen-nézés és varázslatos ecsetbűvölés), és nem utolsó sorban a festegetés merőben új irányvonalát megalapító bátorságomat (lásd. szokatlan ecsetkezelés, a színek felbátorodott és merész keveredése, festéktüsszentés...).

Íme a bizonyítékok: