Bátor naplója

Wass Alberttől. Mert azok voltak a legszebbek. (Pedig sokat elolvastunk...)

Először egy videófelvétel, aztán egy másik mese, de már cirkalmas betűkkel, amolyan régi módin. Hallgassátok, olvassátok szeretettel!

Wass Albert:

A csodálatos balzsam meg a likas zsák

Hallottam volt annak idején, egy messzi múltba vezetett régi karácsonyestén, a kandalló előtt. Az ablakon kívül sűrűsödött már a szürkület, s lassanként elvesztek benne a hólepte erdélyi hegyek. A kandallóban pattogott a száraz bükkfa. Nagyanyánk birsalmasajt szagú szobájának öreg bútoraira sárga fénypászmákat vetettek a táncoló lángok. Mi, gyerekek ott hevertünk a szőnyegen, s fojtott izgalommal vártuk, hogy megszólaljon odaát a nappali szobában a kicsi ezüstcsengő, s meghirdesse a karácsonyfával érkező angyalt.

Nagyanyánk ott ült a hintaszékben, közel a kandallóhoz. Fején fekete csipke főkötő, térdein a vedlett bársonytakaró, s vékony ujjai fürgén billegették a csillogó kötőtűket.

- Hol volt, hol nem volt - kezdte el nagyanyánk a mesét, hogy gyorsabban teljék az idő -, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény favágóember. Feleségével és hét neveletlen gyermekével ott élt a falu közepén, egy szép nagy nádfödeles házban, s vágta, vágta fönt az erdőben a fát, napkeltétől napnyugtáig. De hiába dolgozott akármilyen sokat, hiába vitte haza minden keresetét, mégsem volt öröm és boldogság az otthonában. Egyéb se volt ott, csak panaszkodás. Panaszkodott a feleség folytonosan, hogy ez rossz, az rossz, hogy lám az egyik gonosz szomszéd így, a másik gonosz szomszéd úgy, s még a gyerekek is savanyú képpel jártak-keltek egész nap, panaszkodtak azok is, hol a tanítóra, hol a szomszéd gyerekekre, s annyit panaszkodtak, hogy mindenki messzire elkerülte őket, mintha csak ragályos betegek lettek volna.

Nagy szomorúságot okozott ez a szegény favágóembernek, s igyekezett minél több fát vágni, hogy több pénzt vihessen haza, hátha attól elmúlik otthonában a keserűség. Még télidőben is vágta a fát fönt a hegyen, látástól vakulásig, derékig érő hóban, de mind nem használt semmit. A keserűség csak továbbra is megülte a családját, akár az átok.

Karácsony estéjén is ott érte a szürkület az erdőben. Még a karácsonyról is megfeledkezett szegény, annyira nyomta a lelkét a búbánat. Mikor aztán besetétedett annyira, hogy a baltája végit is alig látta, nagyot sóhajtott s elindult hazafele. S hát ahogy ott haladt lefelé a hólepte sötét ösvényen, egyszerre csak megpillantott egy töpörödött anyókát, aki egy irdatlan nagy köteg rőzse alatt görnyedezett.

- Hová viszi azt a sok rőzsét, öreganyám? - kérdezte meg jó szívvel a favágóember.

- Haza, édes fiam - felelte nyögve a kicsi öregasszony -, hogy legyen tüzelőm karácsony napjára.

- Aztán miért nem küldi ki a fiát, vagy valamelyik fiú-unokáját fáért? - kérdezte a favágóember -, nem való magának az ilyen terüt cipelni s méghozzá éccaka!

- Nincs nekem senkim a világon, édes fiam, azért - sóhajtott a kicsi öregasszony -, magam viselem a gondot, nincs kivel megosszam.

Megesett rajta a szegény favágóember szíve.

- Adja csak ide azt a terüt - mondotta jó szívvel -, majd én lecipelem a házához, maga csak mutassa az utat.

- Jaj, áldjon meg a jó Isten érte - hálálkodott az anyóka -, csak kövess engem, nem kell messzire menned.

A favágóember a hátára vette a rőzseköteget, s aztán csak mentek szótlanul a havas estében lefele a hegyről, elől a töpörödött öregasszony s mögötte a favágóember a rőzsével. De nem a falu irányába mentek, nem ám, hanem hamarosan letértek a járt ösvényről s bé egyenesen a sötét, ember-nem-járta szálerdőbe.

Csudálkozott ezen a favágóember, de nem szólott semmit, csak cipelte a nehéz rőzseköteget a vénasszony nyomában. Bent aztán, a legsötétebb szálerdő közepén, egyszerre csak kicsike kis tisztásra értek, s a kicsike tisztás közepén ott állt egy kicsike ház, olyan kicsi, hogy majdnem a tetejéig belepte a hó.

- Tán nem itt él? - ijedt meg a favágóember, mert még medvének is rossz lett volna ott egymagában, olyan elhagyatott hely volt az a nagy erdőség közepén.

- Én biz'a itt - felelte a kicsi öregasszony, s már nyitotta is a szűk, kicsi ajtót -, hozd be, lelkem, egyenest a házba, ha nem restelled, hadd gyújtsak magamnak egy kis tüzet idebent a tél hidege ellen.

A szegény favágóember becipelte a rőzsét a kicsi házba, letette a kemence sarkába, baltájával ügyesen fölaprózta, s még a tüzet is fölszította a kemencében.

- Fizesse meg a jó Isten, amit értem cselekedtél - hálálkodott az anyóka -, de azt mondd meg nekem, édes fiam, hogyan van az, hogy te is itt töltöd a karácsonyestét kint az erdőn? Nincsen családod?

A szegény favágóember sóhajtott erre egy nagyot, s elpanaszolta a maga baját. Hogy biz'a van neki családja, van szép otthona is, de egyéb sincs benne, csak panasz, meg keserűség, mert hiába próbál akármit, a felesége meg a gyermekei egyebet se látnak maguk körül, csak a rosszat.

Csóválta a töpörödött kis öregasszony a fejét azon, amit hallott. Aztán csak azt mondta:

- Jót tettél velem, favágóember, s jótét helyébe jót várj. Adok én is neked valamit, aminek hasznát veszed.

Azzal fölnyúlt a polcra, s levett onnan egy kicsi nyírfakéregből készült tégelykét, meg egy likas zsákot. odanyújtotta őket a favágóembernek.

- Vidd ezeket haza magaddal, édes fiam, s mihelyt hazaértél kend meg ezzel a balzsammal, amit a nyírfakéregben találsz, a feleséged szemét s a gyerekeid szemét is sorba. S ha megkented vele a magad szemét is, akkor kioldozhatod ezt a zsákot is, s a többit majd meglátod. Eridj hát Isten hírével.

A szegény favágóember zsebre dugta a nyírfakéregből készült kicsi tégelykét, s még a likas zsákot is a vállára vette, csak hogy kedvében járjon az öregasszonynak. Aztán illedelmesen elköszönt, kilépett az ajtón, s elindult a hólepte setét erdőn keresztül hazafele.

Fúrta azonban az oldalát a kíváncsiság erősen, hogy mi is lehet abban a nyírfakéregben. S mikor beért a fák közé, hát csak megállott, fölnyitotta a tégelyke födelét, belenyúlt az ujjával, s megkente mindkét szemét az öreg anyóka balzsamával.

S hát csudák-csudája! Amikor újra kinyitotta a szemét, úgy meglepődött, hogy még a lélegzete is elállt! Mert a kicsi tisztás helyén nagy széles tisztást látott, s annak közepén nem kicsike fakunyhót, de nem ám, hanem egy gyönyörűségesen szép kacsalábon forgó tündérpalotát! S a tündérpalota aranyos kapujában nem egy töpörödött anyóka állt, hanem egy szépséges-szép angyal, maga az Úrjézus karácsonyi angyala.

Ki tudja, meddig állt volna ott bámészkodva, ha eszébe nem jut a vállán csüngő likas zsák. S hát ahogy odanéz, nem likas zsák volt az sem, hanem tiszta aranyfonálból szőtt gyönyörűséges karácsonyi zsák, színültig tele almával, dióval, karácsonyi mézeskaláccsal! Olyan nehéz volt a sok szép karácsonyi ajándék a vállán, hogy meggörbedt alatta.

Futott is haza nagy örömében, ahogy a lába bírta. Még a tündérpalotáról is megfeledkezett.

- Hé, asszony! Aprócselédek! - esett be ajtóstul a házba. - Ide nézzetek!

Azok néztek is rá nagy savanyúan, az asszony meg a gyerekek, de nem vidult föl az ábrázatuk.

- Mit nézzünk? Likas zsákot? - dohogott az asszony -, van abból itthon is elég. Bezzeg a szomszédok karácsonyt ünnepelnek, de nekünk még a morzsából sem adnak.

Megijedt az ember, nézett hátra a vállán csüngő zsákra, de bizony aranyból volt az s tele ajándékkal. De eszébe jutott hirtelen a balzsam, s kapta elő a kicsi nyírfakérget, bekente az asszony szemét nagy gyorsan, be a gyerekek szemét is sorra, s hát egyszeribe olyan nagy világosság támadt a házban, mintha ezer gyertyát is meggyújtottak volna. Mosolygott az asszony, kacagtak a gyerekek, és körülugrándozták nagy örömmel.

- Jaj, de szép aranyzsák! - kiabálták. - Oldja már ki, édesapám, hadd lássuk, mi van benne!

Az ember pedig letette a nagy aranyzsákot a padlóra, megoldotta a száját, s szedte ki belőle egymás után a sok gyönyörűséges holmit. Piros szattyánbőr csizmát, selyemkendőt az asszonynak, birkabőr ködmönkét, patkós csizmácskát mind a hét gyereknek, kosárra való aranyos kalácsot, piros almát, ezüst diót. Volt is akkora öröm a házban, hogy még a cirmos cica is táncra kerekedett.

- Annyi sok jó van itt, hadd osszuk meg a szomszédokkal - mondta hirtelen az asszony. Azzal megrakott egy kosarat kaláccsal, karjára vette, s vitte át a szomszédokhoz. Az ember meg csak ámult, mert ilyesmi még nem esett meg soha.

De ámult a falu is, biz'a. Mert attól a naptól kezdve nagyon megváltozott ám az élet a favágóember háza táján. Nevetés nótaszó hallatszott onnan reggeltől estig, öröm és vidámság töltötte meg pincétől a padlásig a házat, s aki csak bevetődött a kapuján, nem győzte dicsérni a szíves vendéglátást. Úgy megkedvelte mindenki őket a faluban, hogy hamarosan bírónak is megválasztották a favágóembert, s azóta is boldogan élnek, ha csak meg nem hóttak. Az ám. Itt a mese, fuss el véle.

Nagyanyánk elhallgatott, s néhány pillanatig csönd volt a szobában, csak a tűz pattogott szelíden a kandallóban. Aztán Margit húgom, aki még csak négyéves volt akkor, vágyakozva fölsóhajtott nagyanyánk lába előtt a szőnyegen.

- Én is szeretnék ebből a balzsamból, nagymama...

- Semmi se könnyebb annál, lelkecském - felelte nagyanyánk, huncutkás mosollyal a kötőtűi mögött -, adott az angyal minden emberfiának egy csipetnyit belőle, mindjárt a születése napján. Oda rejtette el a fületek mögé, oda hát. Keressétek csak meg az ujjatokkal. Ott, ott. Kicsikét fentebb. Érzed az ujjad bögyével? Nocsak, dörzsöljétek meg a szemeteket vele szaporán. Úgy ni. Dörzsöljétek csak.

Dörzsöltük, dörzsöltük ujjunk begyivel a szemünket, hogy a könnyünk is majd kicsordult tőle. S egyszer csak, mintha varázslat történt volna, megszólalt a szomszéd szobában a kicsi ezüst csöngettyű. Akkorát dobbant tőle a szívem, hogy még ma is emlékszem reá. Felszöktünk a szőnyegről ahányan voltunk, szaladtunk az ajtóhoz s kitártuk szélesre. A nappali szoba kellős közepén, száz fehér gyertya fényében csillogva, sziporkázva, ott állt a legszebb karácsonyfa, amit valaha is láttam.

Fél évszázad telt el azóta. S ahogy visszagondolok most nagyanyám meséjére, úgy érzem, hogy bizony jót tennénk, ha mindannyian, akik még itt élünk a földön, megkeresnénk végre a fülünk mögött azt a csipetnyi balzsamot, amit az Úrjézus angyala eldugott volt oda, s ledörzsölnénk vele szemünkről a rosszak látásának csúnya hályogát.