Rékussal, Petivel és éltesebb kísérőinkkel vágtunk neki az öt km-es távnak. Peti rögtön az első dombnál jól lehagyott bennünket, végigfutotta a túrát, majd a közeli kocsmában várta, míg mi is beérkezünk... Rékus és én viszont mindent jól megvizsgáltunk, kalandoztunk, és jónéhány kunkorral megtoldottuk az útvonalat.
A Gyöngyvirág Természetbarát Egyesület szervezte a túrát, ami természetesen nagyon profin volt kitalálva. A nevezéskor kaptunk térképet, annak nagy hasznát vettük. Egyszer nekem kellett megmentenem a csapat életét, amikor eltűnt a fákról a piros háromszög jelzés, és felváltotta a piros kereszt, a csapat éltesebb tagjain eluralkodott a rémület, mire én higgadtan a zsebembe nyúltam, megnéztem a térképet, és megnyugtattam mindenkit, hogy valóban a kijelölt útvonalon haladunk, aggodalomra semmi ok... :)
Elég jól elszórakoztunk útközben, felmásztunk az út menti sziklákra, virágokat szedtünk, lövészárkos játékot játszottunk, bogarakat vizsgálgattunk, dagonyákat kerülgettünk, kényelmesen tízóraiztunk, kavicsokat dobáltunk vízbe, és természetesen mindvégig cipeltük magunkkal többfunkciós vándorbotjainkat.
A felnőttek egy idő után azzal kezdtek riogatni bennünket, hogy bezár a Nyuszipont, és nem jut nekünk semmi meglepi. Ez utóbbi természetesen csokoládé, előbbiről viszont nem sok fogalmam volt. Mindenesetre engedve az erős noszogatásnak és megfélemlítésnek, kicsit ráerősítettünk a tempóra, és bizony nem bántuk meg. A nyusziponton kedves nénik csokival kínáltak bennünket, ráadásul még nyomdázhattunk is.
A Nyuszipont után már lejtősebbre változott a terep, Réka nem is tudta többé lefékezni az egy-zsolt-meghajtásos emeletes járművét, úgyhogy rövid úton - gondolom - ő is a kocsmában landolt. Én még egy kicsit kérettem magam, beiktattam egy rövid pihenőt az egyik domboldalon, aztán újult erővel elkezdtem csapdákat állítani az ösvényen Rékáéknak. (Kicsit sem zavart, hogy ők előttünk járnak, nem pedig mögöttünk.) Lassanként mi is besétáltunk a célba: ott emléklapot és kitűzőt kaptunk jutalmul.
Még csak ekkor kezdődött a tojáskeresés a hosszú fűben. Nem volt túl nehéz, hamarosan már majszoltuk is a csokitojásokat.
A túra után felmentünk a református templomhoz, hogy körülnézzünk belül, de sajnos zárva volt.
Ezután autóval elmentünk Fehérvárra Erzsi néniékhez (Gyuri bácsinak még helyt kellett állnia a túrázóknál, ő kínálta a teát és a bort), ahol nyolcfogásos, fejedelmi ebédben volt részünk. Ekkor már elég fáradt voltam, nem is nagyon értettem, hogy miért akarja minden felnőtt elvenni tőlem a túrabotomat, mikor az olyan jó játék, még lőni is lehet vele... Szerencsére Anya megvédte a botomat, nem engedte elvenni. Ezúton is köszönöm neki, és megígérem, hogy még többször meghálálom... :)
Fehérváron még bementünk meglátogatni kicsi Bencét és Vivikét is, ahol szintén nagyon sokat lehetett még rosszalkodni. A felnőttek kitartóan hányták a borsót a falra, mi pedig Petivel tovább huncutkodtunk.
Hazafelé (este hétkor) az autóban holtfáradtan elaludtunk, és én folytattam is a durmolást egészen reggelig, amikor is meglepetésszerűen az ágyikómban ébredtem. Volt mit elmesélni Apának... :)
(Köszönet a további képekért Zsoltinak és Zsuzsának.)
Utolsó kommentek