Lebucskáztam a padról, és sajnos a buksimat beütöttem a járólap szegélyébe. Szép hosszú vágás lett rajta, no meg elég mély is ahhoz, hogy kicsit ráijesszek jó szüleimre. :)
Innentől kezdve felpörögtek az események...
Bicó be a papírboltba. Én ölbe. Apa siet vissza a doktor bácsihoz. Doki ránéz. Mondja sebész. Át a sebészetre. Sebész sehol. Borotválás. Fertőtlenítés. (Visítás.) Nagyon mély. Csont is látszik. Irány Tapolca, majd ott összevarrják. Autó a szervízbe. Telefon Papának. Papa süket. Telefon Maminak. Mami szól Papának. Papa fölveszi végre a telefont. Papa be Sümegre. Én be az asztal alá. (Onnan nem akaródzik kijönni...) Végre mindenki be a Papa autójába. Az úton volt egy kis idő lecsillapodni. Anyának eszébe jutott, hátha István bácsi van az ambulancián. Telefon István bácsinak. Nagy szerencse, vár minket. Innentől minden sinen volt. István bácsit (Dr. Földi István sebész főorvos) ismerem, kedvelem, engedem a fejemhez nyúlni. Nem volt szükség varrásra, mert volt nagyon ügyes ragasztócsíkja, ami szépen összehúzza a sebet. Négy napig ne érje víz, addigra beforr úgyis, aztán majd "ambulánsan" leellenőriz, úgyis jön Anyához edzésre.
Ennyi a történet dióhéjban. Azóta is büszkén mutatom mindenkinek, milyen szép kis heget szereztem, milyen ügyesen tűrtem István bácsi matatását, nem sírtam.
Csak azt a csinos kis hajhálót bánom, hogy otthagytam a sebészeten, pedig milyen jó kis emlék lett volna... :)
Utolsó kommentek