- így hívják a legújabb játszótársamat.

Ő elég súlyos egyéniség, és ezt a tulajdonságát maximálisan ki is használja.

Munkaidőben folyamatosan az utakat rója, és - többek között - neki is köszönhetjük, hogy olyan simán és zökkenőmentesen száguldozhatunk az utakon. (Sajnos sok felé még nem járt, úgyhogy vannak fennakadások itt-ott...)

Munkaidőn kívül azonban csendesen visszahúzódva pihen valahol, ilyenkor nyílik nekem is alkalmam arra, hogy játszótársául szegődjem.

Megismerkedésünk lassan, óvatosan tapogatózva indult. Először kicsit távolságtartóan bámultam őt, de egyre sürgetőbbé vált bennem az a dörömbölő érzés, hogy "megfogni, felmászni rá mindenáron"...  Anya szerencsére partner volt ebben is, úgyhogy kérdő tekintetemre csupán annyit reagált: "Nyugodtan odamehetsz hozzá, nézegesd meg közelebbről!"

Óvatosan megközelítettem, udavariasan köszöntem, megmutogattam Anyának, hogy mely részeit nevezze meg - ezáltal szintén csökkent közöttünk az ismeretlenségből adódó távolság-érzés, és amikor Anya felajánlotta, hogy segít rá felmásznom, már szinte régi ismerősökként üdvözöltük egymást.

Kényelmesen helyet foglaltam az ülésen, ő barátságosan befogadott. A kormány pont kézre állt, ha nem csúsztam nagyon hátra az ülésben. (A pedálokat még nem éri el a lábikóm, addig még ugyanis nagyon sokat kell esziznem és alsziznom. De rajta vagyok a témán...)

Önfeledt játékba merültünk, vadul forgattam a kormányt, berregtem is kicsikét hozzá - nagyon élveztük egymás társaságát. Anya addig fényképezett, mosolyogva várta, hogy mikor intek neki, mikor jöhet anya-daru, hogy lesegítsen onnan a magasból.

Hát így ismerkedtünk meg Hamm nevű úthenger barátommal.